Temetéssel kapcsolatos szokások a zsidó vallásban
"Bizony, por vagy és vissza fogsz téni a porba"
/1Mózes 3:19/

  Keleten a gyász színe általában a fehér. A halottakat a mosdatás után fehér ruhákba öltöztetik. Gyalulatlan deszkából készült, zárt koporsóban ravatalozzák fel, illetve temetik el. A temetés a -valóban nyomós okokat leszámítva- lehető legrövidebb időn belül megtöténik. A holttestet a földbe temetik el, a vallás az égetést tiltja. A szertartáson 10 férfi szükséges ahhoz, hogy elmondják a Kádis-t ( halotti ima ). A temetést követően harminc napig nem látogatnak a temetőbe, hogy ne zavarják az elhunyt beilleszkedését új környezetébe.
  A halál miatt érzett bánatot a ruha beszakítása jelzi, amit az egész gyászhét alatt viselnek. A nők nem festik magukat, a férfiak nem borotválkoznak ezidő alatt, sőt a szépítkezéshez használt tükröt is letakarják otthonukban. A gyászolók papucsban,de leginkább harisnyában, vagy zokniban járnak a lakásban. Nem a megszokott széken, fotelban, vagy ágyon ülnek, hanem jóval alacsonyabban, közelséget tartva a földdel, ahová az elhunyt került. Gyakran a padlón ülnek naponta egy órát, az elhunytra emlékezve. A temetést követően a gyászolók nem főznek, a gyászhét alatt a hozzátartozók, a rokonság, a barátok látják el őket ennivalóval. A rokonság ezzel kifejezi együttérzését, a gyászolók pedig mentesülnek a háztartás vezetésének terhei alól. A halottért a fia, ennek hiányában a férfirokona tizenegy hónapon keresztül havonta egyszer elmondja az arámi nyelvű Kádist. Mivel ehhez tíz férfira van szükség, az imádság a zsinagógában szokott elhangozni.

A leírást olvasva egy másik, szintén a Bibliából való, rendkívül emberközeli idézet jutott az eszembe. A Prédikátor Salamon könyvének 3. részében a 4. vers ezt mondja:
"Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek;
ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek."
A fentiekkel összhangban tehát a zsidók elfojtások és szégyenérzet nélkül élik meg szomorúságukat, gyászukat. Hirtelen megváltozik körülöttük a világ, a rokonok, barátok fizikai segítséget és együttérzést nyújtanak. Most van itt az ideje a sírásnak, jajgatásnak. Mindenki pontosan tudja mi történt, nem kell előttük titkolózni és rendíthetetlenül erősnek látszani. A gyászhét alatt van idő a veszteség lelki szinten történő feldolgozására. Legalábbis nagyrészt. A hét letelte után a gyászoló már vágyik vissza megszokott életritmusába, ahol biztonságban érezheti magát.
Mi, a nyugati kultúra képviselői ezt meglehetősen ostobán oldjuk meg. Nálunk nincs ideje a gyásznak, bánatnak, mi mindíg vidámnak, de legalábbis legyőzhetetlennek látszunk. Mit árthat nekünk a veszteség -gondoljuk magunkban. Inkább életünk végéig cipeljük magunkkal feldolgozatlan gyászainkat, sérelmeinket. Ha kell el is fojtjuk érzéseinket, egyenesen bűn lenne ezeket felvállalni még magunk előtt is. Büszkén járunk aztán az orvoshoz pszichoszomatikus betegségeinkkel, valami csodaszer reményében. Mert nem magyarázta el annak idején a kedves Mama, meg a Papa - mert őnekik sem mondta soha senki - hogy csak akkor tudunk igazán nevetni, szökdelni, ha megéljük, kimutatjuk és lelkünkben feldolgozzuk megrázkódtatásainkat akkor, amikor az bekövetkezik.